2013. július 18., csütörtök

Amit sose felejt az ember

Nem emlékszem pontosan (nahiszen jól kezdem! - egészen a címhez illően), hogy hívták a három öreg hölgyet, akinek az esete anekdotává lett, de nevekben semmi esetre sem szűkölködünk! Olyanokban sem, amik nagyon is illenek e kedves úri nőkhöz, akik minden csütörtök délután - szokásukhoz híven - összeültek tereferélni. Persze, csak ha az időjárás is kedvezett. Az pedig heteken keresztül nem gördített akadályt az útjukba, igazán finom meleg volt, akárcsak mostanában.
Az egyik nyári délutánon Hermina és Vilhemina áttipegett Anasztáziához. Nem esett az eső, nem fújt a szél, ezért a teraszon üldögéltek és fecserésztek mindenféléről. Anasztázia, jó háziasszonyhoz illően kávéval és omlós keksszel kínálta barátnőit. Fél óra múlva újabb adag kávét hozott, majd óra múltán megint főzött. És mivel a terefere hosszabbra sikerült, még kétszer eszébe jutott, hogy kávét kéne hozni a kedves vendégeknek.
Szürkületkor hazafele indultak a nagyságák. Alig mentek néhány háznyit, Hermina hirtelen megállt és méltatlankodva fordult Vilhelminához: - Hanem aztán, hallod-e... öregszik az Anasztázia. Egész délután ott ültünk nála, és még egy kávéval sem kínált meg!
Mire Vilhelmina kissé felháborodva replikázott: - Szóval te meglátogattad Anasztáziát egyedül, és engem még csak nem is hívtál! (...)

Mit is akartam mondani? Felejt az ember. De azért mégse ez a lényeg. Az idő száll el fölöttünk, és nem mi az idő fölött. Vizsga előtt van úgy, hogy felét is elfelejtjük annak, amit tudtunk. Már ha megtanultuk. Volt olyan undok tanárom (bocsánat a jelzőért, de akkor igaz volt), akinek csak úgy feleltünk meg, ha szó szerint bevágtuk az anyagát. Hát én is próbálkoztam ezzel, de néha visszavágott. A tanár. Kislány, tanult maga mára? - Hogyne, tanár úr, többet, mint a többiek. (És ez igaz is volt, de én arról nem tehetek, hogy a "többiek" kevesebb tanulással többre emlékeztek.)
Na jó, akkor mondja... És nyekkentem egyet. Mert a címen kívül semmi egyéb nem jutott eszembe. Pedig nem is olyan gyenge az emlékezetem. Elsorolom én egy szusszra, ki mikor született a családban, mikor házasodott, mikor hagytak itt a drága nagyszülők, ki mit kért tőlem ezelőtt egy héttel, kettővel, mit ígértem, mi a tennivalóm jövő héten... A szívem, a kis gyönge, az a hibás, csakis ő egyedül. Valahogy mindig hevesebben vert vizsgák előtt. (Most jutok el arra a nagy felismerésre, hogy nehéz időszakokban tulajdonképpen nem is a memóriánk hagy cserben, ha valami "nem jut eszünkbe", hanem a kísérőjelenségek - értsd érzelmek, indulatok - a hibásak. Ó, a cudarok!)
De mit is akartam mondani? Igen, igen. Van valami, amit sose felejt az ember.
Ma meglátogattuk Ilonka nénit. Nem ismertem, de a férjem igen. Ilonka néni éppen ma töltötte a 92. évét. Komótosan üldögélt a kanapén és derűsen pillantott ránk, amikor beléptünk. Csaba máris lelkesen ragadta meg a néni kezét és "Boldog szülinapot" kívánt neki. Erre a hölgyike rögtön közölte, hogy azt már ő meg nem teszi! Odaléptem, a férjem bemutatott, majd átadtam a virágcsokrot és jó egészséget kívántam - mert úgy gondoltam, hogy ezzel sehol se lehet melléfogni. Ilonka néni felpillantott, majd vissza a virágokra, és erélyesen kijelentette, hogy ezzel nem kell foglalkozni. Méghogy őt ilyesmire rávenni! De azért még hozzátette, hogy igen, ez a papír, igen ez a papír... mintha nem kéne. Persze, hogy nem! Lehámoztam a csomagolópapírt, és megforgattam a csokrot: ugye, milyen szép? Helybehagyta.
A "társalgás" még további húsz percig tartott a házi ápolónője bevonásával. Kicsit nehéz volt megérteni, mert a szóvégeket elharapta vagy levitte pianóba. Néha-néha megérintettem vagy megsimogattam a karját beszélgetés közben. Ha zenére tereltük a szót, mert zongoratanárnő volt korábban, "ilyesmit nem volt szabad felhozni". Ha az esküvői képét csodáltuk meg és rákérdeztünk, hogy valóban ő volt-e a menyasszony, erre megint nem volt kapható. Ha a férjem arra emlékeztette, hogy milyen kedves volt tőle, amikor évekkel korábban a bevándorlóknak ingyen tolmácsolást vállalt, hevesen tagadta, hogy ő efféle gonoszságra kapható lett volna. De azért időnként felcsillant a szeme és bizonygatta, hogy ő aztán igazán azt tette, amit kellett. Ő igen! Hogyne, amíg mások csak heverésztek...
A búcsúzás perceiben mindkét kezemmel megragadtam a kezét, rámosolyogtam teljes kapacitással, és azt kívántam, hogy Isten vigyázzon rá, adjon erőt és egészséget.
A szemembe nézett és derűsen, a lehető legtisztábban és legérthetőbben így szólt: - Maga tetszik nekem... (Nyekk.) Maga, maga - olyan kedves. Amit megcsinál, az meg van csinálva (ez igaz :)). Nem csak így, vagy úgy... Fix ez, fix az, minden fixen, ahogy kell. Mikor jön még hozzám?
.............
Felejtünk. Neveket, eseményeket, arcokat, időpontokat és sajnos, van aki a szeretteit is. Mert nehéz a némettel ellenkezni. Amikor Alz Heimer úr bezörget, előtte nincs kulcsra zárt ajtó. Ő mindenre rányomja a pecsétjét és zárol. Csak egyet, egyetlenegyet nem tud letakarni, mert az olyan, mint a madár, állandóan felröppen és ha kalitkába is szorítanák, úgyis fújja a dalát. SZERRRREE-TET, SZERRRE-TEEET, TÉÉÉ-GED EL NEM FEEE-LEJ-TLEEEK.

2013. július 16., kedd