Elindultam egy új úton, és nem látom az utat. Lépegetek rajta, és nem fogom fel, hogy ez nem a régi út. Ez nem a kitaposott, ismert ösvény, nem ugyanazok a növények és cserjék szegélyezik, a járda kockái is talán másak, s a hepehupák se a régiek. Az ablakok mögött még nem láttam rebbeni a függönyöket, ezek is más függönyök lennének, nem azok, amik az én gidres-gödrös, dombalatti utcácskánkon levő házak üvegszemeit takarják. Mondják, hogy ismeretlen irányba indultam el, s a nekem szegzett kérdésre – milyennek tűnik az irányváltás – csak vonogatom a vállam. Miért kérditek, emberek? Ti más irányba tartotok? Csak elzúg egymás mellett két, ellentétes irányba tartó vonat, és az ablakból kiabáltok át nekem, ha minden rendben? Vagy valami furcsaságot láttok nálam? Valami kirívó történt az életemben, amit eddig szürkének láttatok? A fű még zöld az udvaron, a száraz levelek pedig ugyanúgy hulldogállnak, mint tavaly ilyenkor. Nincs se hidegebb, se melegebb, mint ahogy ilyenkor ősszel lenni szokott. Miért néztek rám tágra nyíltabb tekintettel, és miért szegzitek nekem a sok "hogyan"-t? Az út miatt? Amit új útnak neveztek ti, és újnak kell nekem is elfogadnom? Nem ébred korábban a Nap most se, mint máskor, és a Hold is csak megrögzött pályáját követve kering bolygónk körül. Kenyeret ettünk ma is, és szomjunkat vízzel csillapítottuk. Ha besötétedik, felkattintom a villanykapcsolót, s ha az álom pilláimra készül telepedni, csak lekapcsolom a lámpát. Fáradtan elsuttogom magamban, hogy édes a pihenés a napi munka után, és a párnám, amire fejemet lehajtom, ma is a pihe-puhaságával fogad. Hol az út, a sokat emlegetett új út, amelyre - tanúk jelenlétében - két hete ráléptem? Tapogatozóm rajta, pedig szemem van. Botorkálok lassan, pedig lábam van. Gondolkodom neki, pedig sokat vándoroltam már eddig.
És ahogy magamban elrévedezek, s közben már huszadszor nézem sorra ugyanazokat a fotókat (ezek is kéthetesek), valami kezd derengeni bennem. Szó sincs itt semmiféle új útról, még akkor se, ha lakásunk bejárata más utcáról nyílik ezután. Nincs se gödrösebb, nincs sem egyenesebb ösvény a tekintetem előtt. Semmi új a Nap alatt, ha a csillagok járását, a barátok tekintetét, a szülők és testvérek ragaszkodását, a mindennapi betevő falatot vizsgálom. Minden marad a régi.
És mégis azt mondják, hogy elindultam egy új úton. Lehet, hogy mégis igazuk van? Valamit csak tudnak, amit az én nyiladozó elmém csak most kezd megsejteni: ezen az úton már nem vagyok egyedül. Ezt az utat már nem egyedül teszem meg. Ezt az utat nem egyedül terveltem el. Ketten döntöttünk felőle. És két hete – ketten járunk rajta.
Lehet, hogy nem is olyan új ez az út? Nagyon is réginek látom. Ezrek, sőt milliók járták már végig előttünk. Látták az út simaságát, s remélték, hogy végig így marad; örültek a járdamenti fáknak, amelyek elviselhetővé tették nyáron a hőséget. Próbálták elkerülni a buktatókat, s hitték, hogy boldogabbak lesznek erre járva, mint az elődjeik. Úgy néztek előre, mint akik remélik, hogy tényleg hosszú útszakasz áll előttük, s rajta sok-sok kellemes pihenőhely meg oázis fogadja majd őket. Ez az út, amit a “veteránok” újként tárnak elém, egyáltalán nem az, aminek tűnik. Ősrégi út, legyen akár kövezett, akár aszfaltozott helyenként, de időtlen idők óta ugyanaz.
Az együttjárás útja.
Ti azt mondjátok, hogy új útra léptem, holott régi. És most csendben mégis fejet hajtok, és elismerem alázattal: új, nagyon, nagyon új számomra – mert eddig még nem jártam rajta. S hogy egyenes vagy kusza, hepehupás, buktatós vagy könnyed lesz számomra, már nem a kövezettségétől s az aszfalt simaságától függ. Az egyedüli mérvadó, amitől függ utunk vége, s amit még előre nem látunk, az pusztán ennyi: HOGYAN fogunk lépegetni ezen az ősrégi úton. Mert a buckák is egyenessé válnak, az akadályok is áthidalhatóvá lesznek, a Nap is fényesebben ragyog, a Hold vidámabban mosolyog, s a kenyér édesebb, ha el nem engedjük egymás kezét. Soha, semmilyen körülmények között.
Ezen a régi-új úton most már mendegélünk… ketten.
