2008. július 17., csütörtök

(Sztrájk után) VENI, VIDI...


Jelentem alássan, a sztrájkom lejárt. Persze, csak azok nem tudják, hogy életbölcselkedési aktivitásom szünetelt, akiknek éppen tudni illett volna. Ettől a jelentős visszahúzó tényezőtől eltekintve, minden oké. Visszaolvasom a munkaszünet agyszüleményét, és rájövök: csakis én írhattam. Bár ebben a webszobában - mert a blog elnevezés nekem csöppet sem csúszik - általában csak jó dolgok szoktak helyre kerülni, de a héten valahogy muszáj volt eltekinteni a bevett szabályomtól. Mert ki kellett ereszteni a szelepen át a gőzt (ismerőseimnél felrobbant a kuktafazék, mert túl sok pára gyűlt össze benne, aztán foghattak házat renoválni. Na ettől én megkíméltem magam.)
Amint már kiderült, szívből utálom, ha magukat gondolatolvasónak tartó egyedek jobban tudjak, mire gondoltam én, amikor mondtam valamit, vagy épp hallgattam. Na, mindegy, köteles vagyok nekik megbocsátani, pedig ejnye de szívesen lennék olykor csak “köteles”. Szerencsére, lejárt már az inkvizíció :)

Visszaemlékszem életem első munkalyére. Tőlem alig néhány évvel fiatalabb gyerkőcöket igyekeztem bevezetni a francia nyelv dallamos, ám számukra verklitekerős rejtelmeibe. Ötödik osztályosak lévén, eléggé érettnek tartotta egyik-másikuk magát arra, hogy ádáz ellenfélként küzdjön a nyelvtörő eszkötüpö...? ragozásai ellen. Nyugi, semmi baja nem támadt a franciának. Minden keserve énrajtam csattant. Mert hát kivel is lehetett volna bakalódni, ha nem a munkáját híven teljesíteni akaró tanerővel?
Miután már századszor bosszantott fel a tizenegyéves tacskó kölök, az idegszálaim tüntetően kezdtek zsibongani az emeleti tekervényeimben. Kész, megyek, jelentem az esetet a dirinek. Jöjjön, rakjon ő rendet, én ilyen szemtelen figurákkal nem fogom tönkretenni magam. Hogyisne, majd még közelharcra kerülne a sor, megnézhetik, milyen viadal tud lefolyni egy csitri tanárnő es egy lurkóbbnál lurkó között.
Kirohantam a tanteremből, berohantam a tanáriba. Az üres szoba kissé kijózanított. Mit is akarok én? Vesztesen bekullogni az igazgatónő mögött az osztályba,előre félve attól, mi lesz, ha majd ismét egyedül kell szembenéznem a nebulókkal? Na ne! Odaléptem a táskámhoz, kihalásztam belőle egy doboz bonbont. Reggel vásároltam a szülinapomra. Kibontottam, megszámoltam. Mintha csak erre az alkalomra csomagolták volna.
Nyugalmat erőltetve magamra mentem vissza az osztályba. Az első sor első padjánál kezdtem. A szokásos lárma kezdett elhalkulni. Diákjaim visszahőkölve bámultak rám. Diriért indultam, bonbonnal jövök? Vagy a tanárnő bomlott meg, vagy a doboz táján bűzlik valami. De bizony, rendben volt egyik is, másik is. Az első két-három diákot még noszogatni kezdett, de aztán rájöttek, hogy semmi cseltől, semmi behúzástól nem kell tartaniuk.
A második sor első padjához értem. Abban lapított sunyin vagy megszeppenve, de mindenképpen behúzott nyakkal a fő hangadó, lelkem fekete keserve. Eléje toltam a dobozt: vegyél. De ugyan várhattam hogy kinyújtsa a kezét. Latszólag zaklatottan ült a padban. Sokadik kérlelésre sem volt hajlandó venni a bonbonból. Fogtam hát egyet, és leraktam elé a padra.
Meséljem tovább? Síri csöndben zajlott le az utolsó franciaóránk. Sehol egy pisszenés, sehol egy szemtelen vigyor vagy ablakon ki-, beugrálás. Egy se bukott meg.
A tanítás utolsó utáni napján, a nyári szünet friss kezdetén, fullasztó melegben vártam a buszra, ami hazafelé vigyen. A poros úton szinte botorkálva közeledett egy aprócska legény. Ő volt. Az osztály réme. Még csak árnyék sem volt a közelben, ahova jelképesen elbújhassak. Aztán csak megállt mellettem. Jó napot kívánok! Hova tetszik utazni? – hallottam a tőle szokatlan hangvételű és nem várt szavakat. Miután ugyanolyan csendesen szolgáltam a szükséges tájékoztatással, s viszontag megkérdeztem, hogyan telik a vakáció, újabb fordulattal lepett meg:
Tanárnő, ugye visszajön és ősztől ismét önnel tanulunk? Kérem szépen, ha lehet, legyen a mi osztályfőnökünk!
“Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik...”. Mukkanni se bírtam néhány másodpercig. Én? Oszijuk? És ki kér meg rá? Aki a legtöbbet zongorázott az idegeimen? Nem küld a Szaharába, nem csúfolkodik. Én nem ismerem ezt a gyereket! Ez nem az, akinek a neve benne van az 5A naplójában! Álmélkodva néztem körül. Bekerültünk egymás szeretetének hatókörébe.
És rádöbbentem, hogy nem vagyok bukott tanár. Vivát! Éljen a szeretet!

2008. július 14., hétfő

Túl az év derekán

Valami meg kell, hogy törje a júliusi csendet. Júniusban élvezem a még hosszabbodó nappalokat, érzem, hogy a java (az évnek, a nyárnak, a várakozásnak) hátra van. Amikor pedig belecsöppenek ebbe a nagy "javába" az akárminémű várakozásnak - konstatálom, hogy kezd csappanni a kedvem. Hál' Istennek, nem az életkedvem, csupán a várakozási kedvem, mert hát aminek a felén túl vagyunk, az már csak kevesbedik, a jónak a kevesebb része pedig sosem hat rám túlságosan felemelően. Pedig kiskanálnyi méz is édesíthet meg sokkalta jobban csészényi teát, mint csészényi cukor vödörnyi esővizet. Jah, lehet, hogy sántít a hasonlat, de az álmossággal párosult vidámságlohasztó lapos - mai - életérzésemnek a tőle telhető legmagasabb eszmefuttatásábol ennél mélyebb filozofálásra nem telik. Ha körülményes megérteni, magatokra vessetek, a megértéséért felelősseget nem vállalok! Elég nekem az, ha mások veszik maguknak azt a merész (hogy ne mondjam piszokul szemtelen) elhatarozást, hogy eldöntsék: mire is gondoltam, amikor ezt vagy amazt írtam. Mert ugye ha nekem csak négy kerekem forog a homloklebenyem fölötti részben, az előbbi illetékeseket már egy golyóbissal többel áldotta vagy átkozta meg - no, nem az Ég - saját bölcsködésük. Innentől fogva én mar plusz egynek számítok saját magam gondolatvilágában, hiszen van aki már eldönti, mit is gondoltam, amikor egy szót kiejtettem, mi forgott az agyam ködös zugaiban, amikor három mondatot leírtam, sőt mitöbb milyen is vagyok, amikor még csak meg se szólalok, csak pusztán létezem. Ezen oknál fogva a mai, rám próbálva irdatlanul bő napon teljes sztrájkot hirdetek. Még nem döntöttem el, hogyan és miben fog megnyilvanulni a sztrájkom, tény, hogy már bejelentettem. ITT. Mert bolond az, aki akkor is leizzasztja magát a munkával, ha a fizetését hazaszállítja a postás, mégha napestig csak lógatta is a lábát. Meglehet, valami agytornáztató tevékenység beszüntetését fogom megcélozni, utóvégre onnan indultam el, hogy lapos nap és laposabb életbölcsesség... Lassan elkezdem a sztrájkom, még mielőtt lejárna e nevezetes dátum. Addig is üzenem mindazoknak, akik ötödik kereküket nem mások hiányait pótlandó használják, hanem tulajdon IQ-juk meredek csúcsait igyekeznek nulla egész nullákkal magasítani - hagyjanak békén! Jól elvagyok én a saját gondolatvilágomban, nem igénylem azt a fáradságot, amivel interpretálni próbálják ki nem mondott, meg se gondolt elmélkedéseimet. Bányásszon mindenki a saját bányájában, ne robbantsa fel a szomszédét! Aki pedig saját gondolatait annyira nem tudja ráncba szedni, kordában tartani, hogy legalabb illedelmes kritikaval hűtse le a másik felmelegedő hangulatát, váltson repülőjegyet Alaszkába. Csak odafelé. És ne magyarázza az én bizonyítványomat, mert aki tudni véli, mire gondoltam, amikor még csak meg se szólaltam, annak bizony Arany János is azt vetné oda: "Gondolta a fene!" Akkor hát mindenjót! Találkozunk sztrájk után. Addig magamban motyogok: "még nem múlt el az év második fele..."