Az esztendő a végéhez közeledett, s vele együtt a tanév első évharmada is. A gyerekek már a közelgő téli vakációról álmodoztak, meg a jókora reggeli alvásokról és az alkonyatba nyúló szánkózásokról, puha hótakaróról és foszlós kalácsról. Milyen jó is lesz sutba dobni az iskolatáskát és három egész hétig nem törődni egyébbel, mint a játékkal és a hancúrozással!
Persze addig becsületesen kell tanulniuk. A kis nebulók nem csak azon igyekeztek, hogy a bizonyítványba minél nagyobb jegyeket szerezzenek, hanem hogy az iskolai karácsonyi ünnepélyre alaposan felkészüljenek. A tanító néni már november közepén bejelentette, hogy nagyon szép ünnepélyt szeretne, amely ne csak versekből és énekekből álljon, hanem valami különleges meglepetést is tartogasson: színdarabot tanít be nekik, eljátsszák Jézus születését. Mindenki tapsolt az ötletnek.
A tanítónő előbb kiosztotta a szavalatokat, rövidke felolvasásokat, aztán a színdarabra tért. Röviden elmagyarázta, miről is lenne szó. A darab azzal a jelenettel fog indulni, hogy Augusztus császár követe megjelenik Galilea vidékén és kihirdeti a rendeletet: mindenkinek meg kell jelennie a népszámláláson. Elindul József is Máriával Betlehembe. Ott születik meg az Úr Jézus, aki számára nincs hely a vendégfogadó háznál...
Azok a gyerekek, akik nem kaptak verset, izgatottan várták a szereposztást. Mária és József szeretett volna lenni a legtöbbjük, de hiába, csak egy Máriára és egy Józsefre volt szükség. A tanítónő alaposan megfontolta, kiket válasszon főszereplőkül, aztán következtek a mellékszereplők. Végül mindenki elégedett volt. Csak egy valaki tekintett esdeklő szemekkel a padjából, de hiába. Neki nem jutott semmi. Még egy két mondatos felolvasás sem. Pedig annyira vágyott arra, hogy a karácsonyi ünnepélyhez ő is hozzájáruljon valamivel! Az ő szülei kiért fognak eljönni?!
Szünetben odasomfordált oktatójához. Félénken szólította meg: – Tanító néni.... én, én... szeretnék... én is szeretnék...., szeretném, ha nekem is adna egy helyet... Ha én is szerepelhetnék....
A tanítónő csodálkozva nézett rá: – De hiszen már mind kiosztottam a szerepeket. Nincs mit adnom.
A kis Lali továbbra is könyörgőn nézett rá. – Talán, mégis... – Jó, sajnálta meg a tanítónő, te leszel a vendégfogadós. Nem kell egyebet tenned, mint felhúzni a szemöldököd, amikor József az ajtónál kopogtat és kiszólni: – Nincs hely számotokra a vendégfogadó háznál.
Lali repesett az örömtől. Olyan jól fogja játszani a szerepét, hogy mindenki elégedett lesz vele.
Elérkezett a tanítás utolsó napja, s egyúttal az ünnepély ideje is.
A gyerekek csillogó szemekkel léptek a rögtönzött pódiumra és lelkesen szavalták a kis Jézusról szóló verseket szüleik nem kis büszkeségére. Aztán következett a színdarab.
A tanítónő egyik sarokba húzódott, hogy súghasson az elakadóknak, ha erre sor kerül. De simán ment minden, mígcsak Mária és József be nem kopogtatott a vendégfogadóhoz. – Nincs hely számotokra a vendégfogadó háznál, súgta a tanítónő a tétovázó Lalinak. Semmi. – Nincs hely számotokra a vendégfogadó háznál, mondta kicsit erősebben, látva, hogy Lali még mindig hallgat. De a csend tovább tartott. Szülők és gyermekek feszülten figyeltek.
A tanítónő még egy próbálkozást tett: – Nincs hely számotokra a vendégfogadó háznál, mondjad Lali. Ekkor a gyerek szemébe könnyek szöktek, s odafordulva Mária és József felé hangosan felkiáltott: – Gyertek be, gyertek be! Hát hogyne volna számodra hely, drága Jézus! Hogyne lenne számodra hely, édes Jézusom!
Kopogtatnak. Van-e nálatok egy hely?
1 megjegyzés:
Nagyon édes történet. Köszönöm.
Megjegyzés küldése