Csak KÉT évszak!

Egy kerek hónap telt el, mióta utoljára frissítettem az oldalt. Azóta igazán érezhetően egy dolgot észleltem (nem mintha nem történt volna több is): a finom meleget felváltotta a zord hideg. Semmit nem tehetek ellene, max. jobban felöltözöm. De a hideg - hideg marad. Lehet megjegyzéseket tenni, lehet utálni, meg lehet próbálni nem venni tudomást róla (már ha sikerül!), mondhatunk bármit, a hideg VAN. Fűtik a vonatokat, s a naponkénti ingázásban igazán jó dolog lehuppani a melegített hátú ülésre, s végigolvasni vagy bámulni az utat. Kezem-lábam megmelegszik, s érthetetlen módon a lélekbe is beszivárog ilyenkor egy kis felengedettebb hangulat. Ámde az utazás sem tart a végtelenségig. Egy óra, kettő, de legyen nyolc is nagyritkán, aztán végállomás - és leszállok. S rögvest társként szegődik mellém a HIDEG. Köszi szépen, tiltakoznék, megtalálom az utat egyedül is, dehát nincs kivel beszélni. Kitartóan caplat velem, mígcsak be nem kerülök ismét egy melegebb hajlékba. Ilyenkor megtorpan, és lecövekel az ajtó előtt. Nem türelmetlen, nem firtatja, meddig maradok odabent, csak vár-vár kint... Meleg hajlékban bent lenni: kibírnám én nagyon sokáig. Csakhogy nem így van berendezve az élet, mert kint-bent, jövés-menés, hideg-meleg, vonat-busz, gyaloglás-rohanás váltogatják egymást. Kénytelen-kelletlen el kell szenvednem a hideget. Ragaszkodik hozzám nagyon, rátelepszik az orromra, bebújik a kesztyűmbe, besettenkedik a lábbelibe, és kísér, kísér, kísér. Mondanék róla jót, de csak egy jut eszembe. Megöli a bacilusokat! Nem tudom, hogy nálam miféle bacikat pusztít el, mert sose éreztem szükségét annak, hogy a meleg ősz után jótékony hideget kívánjak. Viszont kegyetlenül érzem másfajta hatását a csontjaimban. Szóval - személy szerint elküldeném a hideget a két Sarkra. Maradjanak ott, a fókák nem panaszkodnak. DE... - és most egy jó hír! Számolom bizakodva a hónapokat. Tudom, hogy ismét lesz tavasz. Ismét melegíteni fog a napsugár, s a küszöbön átveszi a hideg helyét. Kicsalogatja a begubózott emberkéket menedékükből, felébreszti a mackókat, hazahívja a vándormadarakat, mosolyra húzza az addig hidegtől összevont ajkakat, meleg tenyérré simítja az összegémberedett, ökölbe szorult markokat, s játékosan ugrálni kezd a napfényben sétálók szemében. Várom én a tavaszt nagyon! Várom én a meleget. Várom ám a felhőtlen tekinteteket. S tán mégcsak lehetetlent se remélek, ha arra gondolok, hogy hideg lelkekben is felenged a fagy, mert ráesik egy meleg fénynyaláb, és kisimítja a lélek ráncait.